A mai napon új hagyományt indítok a bloggomon. Arra gondoltam, hogy erősítendő a Magyarságot fiatal, és idős Magyar társaimban minden napra felteszem az aznapra szóló hagyományt! Csak hogy többet tudjunk arról honnan jöttünk! :)
és itt az első: október 16. jó olvasást!
Gál, Gallus, ír származású szent, már a kalandozások korából ismert St. Gallen megalapítója, esetleg névadója. Tisztelete bencés rendtársai révén nyilvánvalóan már az Árpád-korban gyökeret vert hazánkban. Erre utal a Szentgál falu, amelynek azért lett ő a védőszentje, mert a környező bakonyi ősrengeteg hasonlatos volt ahhoz a szinte megközelíthetetlen remeteséghez, amelyben Gál meghúzta magát és az állatokkal barátkozott. Legendája szerint egy medvére parancsolt rá, hogy segítsen szálfát hozni, követ görgetni a kolostor építésénél.*
Feltűnő, hogy elsősorban erdővidékek faluinak a patrociniuma, ami legendájával függ össze. A középkori Csanádban Apátfalva tisztelte védőszentül (1432).* A titulus nyilvánvalóan a szomszédos Csanádi bencés apátsággal függ össze. A hódoltság után restaurált egyházmegyének is van egy Gál-patrociniuma: Temesfő (Weidenthal, Brebul Nou 1879). Kiválasztásának körülményei nem ismeretesek, talán a falu bevándorolt németsége hozta a kultuszt magával. A szentet Németország számos vidékén jószágpatrónusként is tisztelték. Még emlékeznek rá, hogy Hőgyészen a Gallustag volt régebben a jószágszentelés ünnepe. Hozzáteszik: nach Sankt Gall bleibt die Kuh im Stall. A veszprémi székesegyháznak a középkorban Gál-oltára volt,* amit talán Szentgál falu közelsége is magyaráz. A szent nevének a gallus (kakas) szóval való egyezése, továbbá a szentgalleni kolostor könyvtárának, iskolájának nagy híre magyarázza, hogy Gál a deákok egyik középkori számontartott szentje lett, akinek nevenapján kakas-ütéssel is rekordáltak. Ez is ama középkori eredetű szokásaink közé tartozik, amelyet inkább protestánsok, főleg evangélikusok őriztek meg. Közbevetőleg megemlítjük: hogy a váradi káptalani iskola növendékei Gál napjára egy kakast vagy tyúkot adtak elöljáróiknak.
A színmagyar Csepreg kakassal kedveskedett (1585) papjának Gál napján, a diákok pedig egy-egy kakast vittek a mesternek ezen a napon ajándékba: ismég minden gyermek, az mely fizet szegődség szerént, azok vagy polgárfiak, vagy nemesfiak, de nem az németek, azon Szent Gál napján egy-egy kakassal tartoznak, melyet Szent Gál kakassának hínak. Nem kappannal, arra nem erőltetheti őkegyelme, hanem az, ki jó akaratjábul olyant akar adni, szabad vele.* A kakas-ütés hagyományvilágáról Újváry Zoltán írt* európai kitekintésű, értékes tanulmányt.
A kakasütésnek a szent nevenapjával való kapcsolata és iskolai ünneppé való avatása – nézetünk szerint – a szokásnak föltétlenül rangot adott, és lehetővé tette, hogy a városi polgárság körében, elsősorban evangélikus német városainkban hosszú évszázadokon át virágozzék. Említettük, hogy a deákok kakasütése a rekordáció, ünnepköszöntés egyik sajátos fajtája volt.
Első adataink Késmárkról valók (1596). Itt már tilalomról van szó. Az iskola elöljárósága a kakasütést eltiltja, mert az előkészület izgalmai elvonják a tanulókat a munkájuktól, másfelől pedig a kisebb diákokat könnyen érheti baleset. Egy 1670. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv tanúsítja, hogy Rozsnyón Gál napján az iskolás gyermekek tanítójuknak egy-egy kakast vittek.
A besztercebányai szlovák diákság körében – nyilvánvalóan itt is hajdani német polgári hatásra – szintén ismeretes volt a kakasütés. „Minden évben – idézzük Újváryt – Gál napján tartották meg a diákkirály ünnepét. Reggel a fiatalság felnőttek kíséretében kivonult a rétre. A diákoknak szánt ajándékokat lerakták egy kör közepére. Egy kakast karóhoz kötöttek. A diákok sorra megpróbáltak a kakast leütni. A soron következő diák szemét bekötötték, kezébe pálcát adtak. Miközben a diák a kakas keresésére indult, társai a tanítóval dalt énekeltek. Aki eltalálta a kakast, kalácsot vagy kiflit kapott, aki nem találta el, szomorúan odébbállt.”
A múlt századot is megérte a brassai szász gimnázium kakasünnepe Gál napján. „Ekkor választották meg – írja forrásai nyomán Újváry – az iskolában a kakasünnep királyát. A kakasviadal és a kakaslövés keveredett itt egymással. A kitűnőbb és előkelőbb tanulók, akiket királyságra jelöltek, egy-egy kakast hoztak az iskolába, és kakasviadalt rendeztek. Akinek a kakasa győzött, az lett az ifjúság királya. A deák királyt a gimnázium birtokában levő, XVII. századból származó aranyozott rézkoronával koronázták meg. A megkoronázott királyt az iskola ifjúsága: dobosok, zenészek, a felsőbb osztályosok tógás csapata, valamint fehér ingbe öltözött diákok, akik virággal és repkénnyel feldíszített kardot tartottak a kezükben, a Szent Márton-hegyre kísérték, ahol az ünnepség második részét tartották. Az ott eleregetett szárnyasokat (liba, kacsa, tyúk stb.) a kardos csapat üldözőbe vette, és fejüket lemetszette. Három napon át (!) tartott ez a véres csata. A leölt áldozatokból lakomát csaptak, a király pedig gyümölccsel; süteménnyel és pénzzel ajándékozta meg a mészárlás résztvevőit.”
Gál a parasztéletben határnapként is előfordul. Szendrey Zsigmond idézi egy múlt századi székely naptárból (1844), hogy ezen a napon érik be a makk, és most van az évben az utolsó halászat. E tájban, Gál és Lukács körül kell Makó régi gazdái szerint szántásba fogni, az őszi búzát vetni.* Szamosháton a gálhét viszont nem alkalmas a búzavetésre, mert üszkös lesz.*
Utolsó kommentek